Már nagyon régen fenem a fogam arra, hogy írjak a családállításról, a régi/új szerelmemről. Régen "csak" gyógyíttattam magam a módszerrel és azt gondoltam, hogy ha egyszer majd "öreg leszek és iszonyú tapasztalt" + elfárad a kis testem és nem tudok mozgásórákat tartani, akkor kitanulmányozom jól. Aztán végül most jött el az időm, mert miért ne lehetne egyszerre? A testünk is emlékszik, sőt... de ezt már sokat rágtam, most csak annyi, hogy kristálytiszta információkat őrzünk a csontjainkban és ősrégieket a morfogenetikus mezőben, amiből a családállításkor dolgozunk. És máris összeértünk.

Az első finom kapcsolódás, amikor még csak egymásra néznek és összemosolyognak: a minták megjelenítése. Ezt korábban már megfeszegettük az Örvény foglalkozásokon - mindenféle zenével próbáltam a résztvevőket zavarba hozni és kizökkenti a megszokott mozdulatokból. Nem baj, hogy vannak, nem baj, hogy futnak a programok, ha minden kerek körülöttünk. Ez esetben jó mintákban vagyunk, építenek, tágítanak, inspirálnak. De a mókuskerékben egyre őrültebb tekerésbe hajszoló minták nem jók, ezt tudjuk.

Hogyan tudjuk megkülönböztetni melyik a melyik? Ez szerencsére egyszerűbb, mint gondolnánk, mert csak egy őszinte válasz egy egyszerű kérdésre: a helyemen vagyok? Boldog, egészséges és teljes vagyok az időm nagyobb részében (nem, ebbe az időbe az alvás nem számít bele...)?

Ha igen, nincs teendő NIAzzunk sokat, hogy ez a minőség sokáig tartson minket életben és egészségben! Ha nem, akkor kezdődik az izgalmas utazás és ez jó! Nem kell félni, bármennyire is hihetetlen, mi akartuk így. Ezzel szembesülni nem könnyű (illetve nekem nem volt az, amikor ezzel foglalkoztunk): az utolsó pillanat, amikor utoljára egyben láttam azt, amit vállaltam és meg kellett tennem felé az első lépést.. hát, ha lett volna kis Mukk cipőm, pattantam volna meg rögvest. Úgy éreztem magam, mint Menő Manó, amikor reklamál Felfelé, mert nem rajzoltak neki lábat. Vagy utat a lábai elé. Persze ez tényleg csak egy pillanat volt, mert aztán kicsit megnéztem magam közelebbről és nem is volt kérdés, hogy ez az életem kiváló és első osztályú kaland lesz. Főleg, ha igazából elkezdem végre.

Hogyan nézegethetjük meg a mintáinkat, amikor NIAzunk?

Nincs más teendőnk, mint megvizsgáljuk mi történik, amikor táncolunk. Milyenek a mozdulataink? Mennyire tudunk szabadon létezni? Mennyire mutatja azt a tükör, amit gondolunk magunkról? Nagyon fontos, hogy bármit is látunk, ilyenkor mindennek, de mindennek, amit látunk örülünk, mert a miénk! Minden, amit elnyomunk, orvul támad vissza és óriásira növesztjük magunkban. Viszont minden, amit szeretünk kivirágzik bennünk. Ezért csak figyeljünk, lélegezzünk, áramoljunk. Az élet célja, hogy tovább menjen, ne akadályozzuk, ne blokkoljuk, ne építsünk torlaszokat. Keressük a mozgást, hagyjuk, hogy vigyen. Könnyebb, ha csak engedjük - tolni, vonszolni, szabályozni nem érdemes.

Kerüljünk a lehető legközelebb a forráshoz és érezzük a cseppjeinkben az óceánt - élvezzük, ahogy hegyen-völgyön-napokon-perceken-pillanatokon-évezredeken keresztül utazunk. Minden könnyű, ami természetes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.