A NIA-val a hétköznapok nem is hétköznapok.

Nagyon sok időbe telt, mire rájöttem, hogy mi a probléma. A probléma az, hogy sok (volt) a kéne+de szókapcsolat, vagyis: pl. ki kéne menni sétálni egyet, olyan szépen süt a nap. Ezután jellemzően jött a DE, mint pl. nincs időm, nem tudok elindulni, ezt vagy azt kéne csinálni stb. Vagyis, még jellemzően azzal is tetéztem, hogy arra fogtam, hogy mondjuk pakolni kéne, vagy takarítani. Így sem a pihenést nem engedtem meg magamnak + mondjuk nem is mentem el kirándulni egyet. 

Aztán megváltoztak a dolgok. Már többször van az, hogy megállok, ha a pillanat azt kívánja, hogy pár másodpercre ragadjak bele. Sokkal nagyobb élményeket ad, mint amennyi időt "veszítek" vele. Megállok az autóval, ha szép helyet látok, megállok a reggeli készülődés közben, amikor felkel a nap és átszínez mindent, vagy megállok, ha olyan zenét hallok, amiben megszületik egy jóleső mozdulat. Természetesen ugyanez igaz arra is, amikor végre elindulok - ha mondjuk úgy érzem, hogy eleget ültem, felkelek és mozgok, ha úgy érzem beragadt valami. Figyelem a hangokat, a színeket, a formákat, az illatokat. Eddig sem volt jellemző, hogy unatkozzak, de már nincsen szükség pótcselekvésre, telefon nyomkodásra, stb. Nem akarok eltűnni, ott akarok lenni, ahol vagyok, hogy eldönthessem, jó -e nekem, ahol/amiben vagyok és akarok -e maradni. Hogy ne kergessem/keressem, ami nincs, hanem megnézzem végre mi az, ami van.

Persze ez még nem megy folyamatosan, de már nem csak egy kézen megszámolható pillanatok ezek az életemben. Már itt vannak, közel vannak, átölelnek, csak engedni kell. És figyelni. Jelen lenni és ember lenni itt, és így, testben, lélekben, érzésben, szellemben. Egyben, nem szanaszét elkülönítve.

Hogyan tudom megtanulni szeretni a hétköznapokat a NIA-ban?

Az egyszerű lépéseken keresztül - mint például egy előre, egy hátra, először kezek nélkül. Aztán elindulnak a kezek. Érzem, ahogy a vállamat elhagyja egy mozdulat, keresztülfut a könyökömön, az alkaromon át, megmozgatja a csuklómat és kifolyik az ujjaimon keresztül. Aztán elindul visszafelé, és végig ugyanúgy, de már be a gerincembe, a mellkasomba, egyenesen a szívembe. Pedig nem történt más, csak felemeltem a kezem. Viszont millióféleképpen megtehetem - ezt tanítja meg a NIA. Ezt is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.